Tudomány és boszorkányság. Budai borkultúra és irodalom 2.

A természettudományos területeken is otthonosan mozgó írófejedelem, Jókai Mór 1853-ban vált a Svábhegyen szőlőbirtokossá az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán regényei után kapott honoráriumának köszönhetően. Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy értett a földműveléshez, hogy számos általa választott és kifejlesztett újításnak és átalakításnak köszönhetően valóságos földi paradicsommá varázsolta a felesége minőségi paradicsomjairól is híres telkét, ahol a szőlő mellett veteményes kertje, gyümölcsfái és háziállatai is voltak. A kadarkából készített borainak csodájára jártak a még ma is álló présházába, őt magát pedig több esetben is felkérték gazdálkodási szakcikkek, illetve a szőlővel, borral kapcsolatos ismeretterjesztő művek írására.

1882-ben azonban kitört a filoxéra járvány, ami rövid idő alatt véget vetett a virágzó borkultúrának. A Kertészgazdászati jegyzetekben a szerző hosszasan kitér arra is, hogy miként lehet felvenni a harcot a kórokozó ellen.

Az apró kártevő, a filoxéra tulajdonképpen a levéltetvek egy fajtája közé tartozó, a szőlő gyökerein élősködő rovar, amely az l860-as években terjedt át Amerikából Európába, és végigsöpört az egész kontinensen. Magyarországra 1875-ben érkezett meg, s közel 20 év alatt megsemmisült a termőterületek kétharmada: közöttük volt a budai is.

A pusztító járványt egy szakember nézőpontjából tárgyaló, tettekkel is fellépő Jókai Mórral szemben Cholnoky Viktor a századfordulón misztifikálja. Legendát, mesét teremt a tragédiából, természeti katasztrófából, pontosan azzal a módszerrel, ahogy egykor a népi hiedelmek keretezte falusi közösségek tették az őket ért személyes vagy kollektív traumákkal szemben. A történet szerint a filoxéra egy szőlőgazdaként élő, házsártos vénkisasszony boszorkánysága miatt szabadult rá a magyar szőlővidékekre. Utolsó átkával ezzel sújtotta környezetét, amely korlátok közé akarta őt szorítani.

„Hát ha nem engedtek, akkor üssön belétek a mennydörgős mennykő!”

…

Legtovább maradt velem a látás. De nem jóindulatból! Hanem azért, hogy a legszörnyűbb képet mutassa! A beözönlő lángtengerben Polixéna kisasszonyt láttam elégni. Láttam, hogyan kap lángra a lüszterruhája, láttam, hogy a teste is meggyullad, és ezer apró és ragyogó sziporkával égve, örvénylő szikraoszlop gyanánt emelkedik az égnek. És a kezdő ájulás delíriumában azt is láttam, hogy minden egyes kis szikraszeme rút, soklábú bogárrá változik át, s hogy ez az irtózatos bogárraj a vihar tombolása közben sercegve, éhesen, jókedvűen kanyarog ki azon az ablakon, amelyet a mennykő, az Isten e legszörnyűbb csapása nyitott ki neki...

A filoxéra az a pusztító vihar, az az irtó jégeső, az a mindent felgyújtó villám, ami a Polixéna kisasszony testéből szakadt szerte százmillió darab apró, égő és égető bogárrá.”

Hogy a levéltetű egy boszorkány átka volt vagy sem? Ha az egy játékos kedvű írón múlik, akkor sosem tudjuk meg biztosan. Egy másik legenda szerint azonban volt, ami megmenekült a kár elől: A Budai Várban, a Szent György fogadó udvarán a mai napig két gyümölcsöt termő, idős szőlőtőke nő. A tőkék állítólag még a filoxéravész előtti időkből származnak, nagyjából 150 évesek. A budai borvidék emléke pedig ott él olyan utcák, közterületek nevében a budai domboldalon, mint a Szüret utca vagy a más bortermő terület nevéből származó elnevezések, mint a Badacsonyi, Villányi vagy Somlói.

 

Fotó: Pixabay

2022-09-23