„…ha felolvadnak benne a könnyek és sóhajtások” Budai borkultúra és irodalom 1.
Az uralkodó külföldről hozatott be szőlőfajtákat és mentesített a tized befizetése alól mindenkit, aki parlagon álló földeken szőlőt telepített és bort termelt, végül pedig a hazai termékek védelmében 1458-ban megtiltotta a külföldön előállított borok behozatalát az országba. Mátyás király fejlesztései által a borhoz olcsóbban és könnyebben hozzá lehetett jutni, mint a vízhez: a bor ott állt szinte minden budai polgár pincéjében, miközben a vizet a Városmajorból kellett felhozni vagy vízárusoktól megvenni.
Kezdetben a budai hegyvidék a fehér boráról volt híres, később azonban a vörösbor által vált Európa-szerte híressé. A török idők alatt a borkultúra hanyatlásnak indult, majd a 17. század végén a németajkú lakosság mellett a betelepülő szerbek által új életre kapott: ők honosították meg a 17-18. század fordulóján a kadarkát. A kadarka és a csókaszőlő ötvözéséből létrejött a híres budai óvörös.
A szüreti időszaknak meghatározott rendje és ideje volt, utóbbit évenként hirdették ki. A 18. században általában szeptember közepén, a 19. században pedig október elején kezdődött, de a kezdéstől függetlenül november elejéig is eltarthatott. A szüretet a szüreti mulatság zárta le, ami iránt a legfelsőbb körökből is nagy volt az érdeklődés. Talán az egyik legkülönösebb ilyen alkalom 1814. október 27-én zajlott le a Margitszigeten, József nádor szőlőskertjében, aki a Pest-Budára látogató I. Ferenc osztrák császár és magyar király, III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Sándor orosz cár kedvéért a Magyar Kamara és a Helytartótanács tisztviselőit kapáslegények gúnyájába, a szőlőt szedő polgárlányokat pedig népviseletbe öltöztette.
A budai és a pesti szőlők közt a török időket követően egyre nagyobb lett a minőségi szakadék, így 1743-ban a pestiek magas hídvámmal próbálták a túloldalon tartani a minőségi borokat, hogy megvédjék saját termésüket. Az irodalmi élet jeles képviselői azonban nem feltétlenül törődtek a nagy feszültséggel, vagy a minőségi különbséggel: legyen az pesti vagy budai, a szőlő, a szüret és a bor szerelmese, Krúdy Gyula mindkét oldal nedűjében egyaránt látta a lehetőséget.
„A szelek, amelyek tán lábnyomaikat az érő szőlőbogyó hamvában hagyják, most is úgy járnak a hegyek fölött, mint régen. A szőlőskertek fölött hulldogáló eső (amelyet olyan végtelen nyugalommal hallgatnak a kertek) tüzes nedvvé válik. A tüzes napsugár átfutamodik a szőlőkön, megöleli a hegyet.
Most még egyforma a szőlőfürt mindenütt ezen a darab földön, ahol szőlő terem. De majd ha borrá érik a szőlő, majd ha pincébe zárva megismerkedik a fogság gyötrelmeivel és forrongó szenvedélyeivel, majd ha felolvadnak benne a könnyek és sóhajtások, amelyek a kapálgatásnál körülvették, akkor tudjuk meg, hogy mi a különbség bor és bor között.”
A szerző ezen írása 1929-ben jelent meg. Ekkor az óbudai kiskocsmák még virágkorukat élték és a vasárnapi mise után ide tértek be a férfiak egy-egy jó pohár fröccsre, miközben az asszonyok megfőzték az ebédet. A fröccs egyébként 19. század eleji, magyar találmány: az újítást Jedlik Ányosnak, az elnevezést pedig a bordalok mesterének, Vörösmarty Mihálynak köszönhetjük. Ám a mű megjelenésekor az őszi szüret idejében már csak ezekből a kiskocsmákból hangzott ki a vidám zeneszó. A budai hegyekben gyümölcsösök sarjadtak és házak álltak a szőlőtőkék helyén: a filoxéria járvány ugyanis a 19. század végén, rövid idő alatt véget vetett az évszázadokon át virágzó budai borkultúrának.
Folytatjuk...
Fotó: Pixabay
2022-09-16